2024.04.13.
A tavaszi szél lágyan fújdogált virágillatot árasztva szerte erdőn, mezőn. Amióta itt jártuk Regécen, egy hónapja, zöldbe borultak a fák. Akkor még csak kis virágok nyíltak, de most már a fák is virágoztak, s az orgona ontotta magából fenséges aromáját! A tavasznak nem csak az illata is más, mint más évszaknak, de még a színe is, hiszen ilyenkor élénkebb zöldek a levelek. Legutóbb itt fejeztük be a túrát, s most innen folytatjuk Országunk megismerését a Kéktúra útvonalán járva. Regéc története a középkorra nyúlik vissza. 1298-ban említik először, megemlékezve arról, hogy 1286-ben a második tatárjárás során itt ütközött meg a tatárok egyik seregével a Baksa nembeli Simonfia, György. Ekkor még sem a vár, sem a falu nem állt, a 639 méter magas hegyet hívták így. A vár létezéséről az első adat 1307-ből való. Vélhetően az Aba nemzetség tagjai emelhették a 13-14.század fordulója körül. Az egyutcás település története összefonódott az erődítés és a hozzátartozó uradalom történetével évszázadokon keresztül. Nem időztünk sokat a csendes faluban, embert is alig láttunk, akinek szüksége volt rá pecsételt az egyik vendégház előtti faládában elhelyezett eszközzel. Majd szépen nyugalmasan emelkedve elhagytuk az utolsó házat is. Fentebb egy tisztásról, a hátunk mögött, jól látszódtak a legutóbbi túrán bejárt hegyek, majd hamarosan előttünk megpillantottuk a Regéci-várat is. Felmentünk a várbüféig, mely a bejáratnál található, itt ittunk egy kávét, elkértük a vár különleges bélyegzőjét. Bemenni most nem akartunk, hisz mindegyikünk járt már itt korábban és nem akartuk tölteni vele az időt.
Akíváncsi rá bővebb információt itt találhat a Regéci-várról:
Maga a vár egy a Regéc-Mogyoróskai medence helyén álló hatalmas vulkáni kürtő riodácit dugóján csücsül. Ez az andezitnél savanyúbb anyag benyomult a kürtőbe, lehűlt, megszilárdult és elzárta a felgyülemlett vulkánigázok útját és a hatalmas nyomás miatt a vulkán felrobbant, így alakítva ki a medencét, melyből kiemelkedik a várhegy. Miután megitta mindenki a kávéját visszaereszkedtünk az útra, amely Mogyoróskára vitt bennünket. Az erdő a madárcsicsergéstől volt hangos. Most már bátran hirdetik tollas kis barátaink, hogy bizony itt a tavasz, mit tavasz, hisz ez már nyár, nem győztük lefelé vetkőzni. Az évszakhoz képest meglehetősen meleg volt, tiszta bolond az időjárás. Mogyoróskán pihentünk egy kicsit a Rákóczi szobor mellett. Rákóczi szelleme belengi a Zemplén minden szegletét, hiszen az Ő birtokai voltak ezen földterületek. Mogyoróska nevét 1363-ban említik először a Regéci uradalom részeként. Innen egy igazán látványos útvonalon halad tovább a Kék, a Magoska oldalában az igazán vadregényes Arka-patak szurdokán. A település után rögtön leereszkedik az út a patak szintjére, mely egy ligetes, hangulatos völgyeben csörgedezik, sokszor igen bő vízhozammal. Egy szűk kilométer múlva kiemelkedik az ösvény a Három-hegyi legelő tisztására, de csak azért, hogy egy utolsó pillantást vethessünk a Regéci-vár és a környékének a vulkáni kúpjaira, majd ismét beleveti magát a vadonba. Az összesen hat kilométeres szurdokban több helyen megfigyelhetjük a vulkáni működés után maradt mohás köveket, „bombákat”. A patakon többször is át kellett kelnünk, volt, hogy könnyűszerrel ment a produkció, de volt, hol kisebb fejtörést okozott. A vízálló bakancs jó segítség lehet. Én mindig bakancsban túrázok, bár tudom a könnyebb cipő kényelmesebb lehet, de ilyenkor jobb a magasabb szárú lábbeli. Miután kiemelkedtünk a szurdokból, az Arka-pataki letérőnél egy diófás ültetvénynél fújtunk egyet, s falatoztunk is, de egy mellénk szegődött kutya mutatványa hirtelen távozásra kényszerített bennünket. Nem tudom mit ehetett az Istenadta, de azt ott adta ki magából szemünk láttára az indulási oldalon, majd ismét visszatuszkolta magába. Nem volt gusztusos. Van két kutyám is, de mindig elhűlve nézem, amikor egyesek puszilgatják a jószágukat. Nyilván nem tudják mit tesznek olykor-olykor az állatkák. Mindegy elől vagy hátul, de visszakerül a körforgásba a dolog. Na de térjünk vissza a túrára, hisz úton voltunk Arkára, ez a kis zsák falu egy igazi gyöngyszem, hegyekkel körül ölelt szélvédett falucska. Már 1268-ban említik írásos emlékek, a sorsa erősen kötődött a Boldogkői-várhoz. Végig sétáltunk a csendes kis falun, és a Boldogkőváralja felé vezető úton, megálltunk egy kicsit bevárni lemaradt társainkat. Itt is az Arka-patak mentén megy az út, csak itt már elveszti szurdok jellegét. Ez az egy szilárd burkolatú út vezet ki a faluból. Felettünk bal oldalról a Tóhegy emelkedik, melynek van egy sziklakilátója, ahová jelzett út nem vezet, de korábban helyi segítséggel már voltam fent, egyébként egy bronzkori települést védő sánc maradványt találták meg fent. Továbbá egy időszakos kis tavacska is ad lehetőséget az ivásra a vadállatoknak. Innen a neve is, Tó-hegy. Hamar átértünk Boldogkőváraljára, mely a Zemplén nyugati részén a Hernád-völgye peremén fekszik. Első írásos említése 1282-ben Castrum Boldua néven említi a várral együtt, falu a Boldogkői várról kapta a nevét, amely a Bodókő szikláján emelkedik a falu fölött és a Kassára tartó utat ellenőrizte a Hernádvölgyével együtt. Fent a várnál is van egy pecsételőhely, de mivel már mindnyájan voltunk már a várban, így ezt kihagytuk, helyette bementünk egy hangulatos kis étterembe, ahol frissítőt vettünk magunkhoz.
Néhány információ Boldogkő-váráról