2024.03.09.
A tavasz szinte észrevétlenül költözött be a házak körüli kertekbe, onnan kiszaladt a hátsó kapun a rétekre, legelőkre, de valamiért megállt az erdő határán és onnan magasabbra a rengetegbe már nem mert bemenni. Félt valamitől? Talán az fák közt bolyongó szellemektől, a sziklák tövében pihegő öreg téltől, vagy csak egyszerűen tudta, hogy ez még nem az Ő ideje? Ott álltunk és néztük az fákat a Gerendás-réten, ahol befejeztük a legutóbbi Kéket. Néhány kis növény már kidugta zöld levelét a földből, de a fák még el sem kezdtek rügyezni, a madarak is csendesebbek voltak, mint legutóbb, és a szél is hidegebb. Összébb is húztuk magunkon a kabátot, amig bevártuk a csapat lemaradó tagjait. Igaz ereje megcsappanva, de itt még a tél az úr. Újhutáról egy óra alatt értünk fel, s innen egy széles, jól járható erdészeti úton mentünk csapatunk lemaradt részével megerősödve Regéc felé. Vidáman beszélgetve haladtunk előre, fogytak szépen a méterek, de van még bőven előttünk. Nem akarom nagyon elaprózni a Kéktúra bejárását, ezért, ahol lehet húsz kilométer felé teszem a tervezett távot. Igazából egy idő után fel sem tűnik az embernek a táv, annyira megszokja a test a kihívást. Bár jómagam hozzá vagyok szokva a nagyobb távokhoz, ezért ezt inkább azoknak írom, akik félnek belevágni a hosszabb túráknak. Az ember sokkal többet bír, mint azt gondolná, csak vigyázzunk túl ne értékeljük a teljesítőképességünket, mert az rossz irányba vezethet. Szépen fokozatosan, kell emelni a távokat, szintemelkedéseket, belejön az ember. Ezen a szakaszon Igazán hosszú meredek emelkedők nincsenek, mondhatni teljesen kényelmes a séta. Nem takar el mindent elölünk az erdő, több helyen is ad kilátást a környező világra. Emberrel alig találkoztunk, de talán jobb is. Túránk során több szép kilátást ígérő hely mellett haladunk el. Az egyik ilyen a 485 méter magasan álló Kerek-kő. Ahová a Cserliszka-rétnél is fel lehetne menni, de a jelzést valamilyen okból megszüntették. Így tovább haladtunk, hogy egy kilométerrel arrébb egy „U” alakot leírva az úton letérjünk az elébb nevezett kilátópont felé. Mindenképp érdemes rászánni az időt és a fáradtságot, hiszen páratlan panorámával kecsegtet északra, a hegységi terep központjára. Völgyekkel, csúcsokkal teletűzdelt látvány szinte mellbe vágja az emberfiát. Középpontban Csattantyús-hegy jellegzetes egykori kitörési pont roncsa, magasodik. A Kerek-kő szikláját felépítő riolit, melynek lávája alig folyik és a felszínre érve szinte azonnal megdermed, és meglehetősen ellenáll az időjárásnak, de van olyan, amivel Ő sem tud mit kezdeni. A gyakori olvadás, fagyás-főleg a legutolsó jégkorszak idején-faragta ilyenné, ugyan úgy, mint a többi, a hegységben lévő sziklaformációt, annyi különbséggel, hogy a többi anyaga, andezit. Rövid bámészkodás után tovább folytattuk utunkat. A Mlaka-rétet egy szűk óra alatt érük el, hangulatos rét, kiépített pihenőhellyel. Többfelé mohos sziklatornyok magasodnak az erdőben, a legérdekesebb, az 564 méter magas Sólyom-bérc, melyről, ebből az oldalról nem is gondolná az ember, hogy milyen szép kilátás adódik, ha kimászunk rá. Bár nem nyílik róla tágas panoráma, de a hegyvidéki kilátással, központban a Regéci-várral igazi csemege. Kis kitérő ugyan, de még véletlenül sem szabad kihagyni! Nem időztünk sokat itt sem, mivel egy nagyobb részben nyugdíjas csapat pihengetett a sziklákon és hamarabb akartunk elindulni, mert, ha megelőznek feltarthatnak bennünket. Remélem, mi is megérjük azt a kort, amikor majd minket is meg akarnak előzni fiatalabb túrázók.
Visszaereszkedtünk a Mlaka-rétre, s innen tovább indultunk a valamikori István-kúti erdészházhoz. Itt két felújított Négyévszakos-pihenő is található az egyik egy faház, mely kulcsa egy számzáras dobozkában van, mely kódját előre el kell kérni az Északerdő Zrt. illetékesétől. Éjszakai pihenésre azonban ne számítsunk, ágy nincs az egyszobás házikóban, csak asztal, székek, fatüzelésű sparhert, vaskályha és tussolási lehetőség. Nem szabad itt tartózkodni éjjel. Nem tudom így mi értelme van az egésznek. Mellette egy kis békalencsés tavacska, azon túl, pedig egy hasonló funkciójú kőház, mellyel szemben egy táblán a Kéktúra pecsétje is el van helyezve. Itt már nyugodtabban ücsörögtünk, eszegettünk a padokon, hisz nem hajtott semmi, a pihenőhelyet, egy 1953 óta, fokozottan védett nyírjes veszi körül, lappföldi hangulatot árasztva. Energia utánpótlás után célba vettük a közelben lévő, harmadik, s túránk legutolsó kilátópontját, a 709 méter magasan lévő Nagy-Péter-Mennykőt. Természetesen ez is kiesik az útvonaltól, de ezt sem szabad kihagyni. Az oda vezető út is szép, hiszen öreg bükkösön keresztül visz bennünket. Kilátása csodálatos, északon a Milic-csoport, ölében egy magányos andezit kúpon a Füzéri-vár fehérlik, tőle jobbra a hegység központi része és a Sátoraljaújhely feletti Sátoros-hegyek kúpjai. Mondhatni a korábban bejárt útvonal jó darabja látszódik. Bámultuk a tájat, s kicsit nehézkes volt az elindulás, hiszen ez volt ma az utolsó kilátópont, az ilyet nehéz szívvel hagyja ott az ember. A közeli Pengő-kőhöz vezető úton a fák között a méltóságteljes Regéci vár is látszódott a távolban. Maga a Pengő-kő kilátást nem ad, mivel körbe van nőve fákkal, van, aki felmászik rá, de mi nem akartuk különösebben fecsérelni az időt. Még mindig egy széles szekérúton haladtunk, s elérkeztünk a Rostallói-letérőhöz, itt hatalmas sártenger fogadott bennünket, alig tudtunk lépdelni, hogy ne legyünk nyakig sárosak, jól felvágták az erdészeti gépek. Hála Istenek komolyabb süllyedés nélkül átvészeltük a pancsikolást. Ezt követően egy éles kanyarban a közeli Bekecs-kerti elágazás és utána már mondhatni egyenesen Regécre vezet az út, egy kicsit még emelkedik, de a Dorgó-nyereg után csak lejt. Itt már keskeny ösvény hordozza lépteink a bükkösben. A Kemence-kövek mellett haladunk el, melyek szép mohás sötét színű sziklatornyok. Szépen ereszkedtünk lefelé túránk végpontjára, Regécre. Alig, hogy beértünk már meg is találtuk az egyik pecsételőhelyet a Csobogó-vendégháznál. Itt egy kis faragott címeres faoszlopon található a pecsét. Elvégeztük a kötelező pecsételést, majd egy közeli asztalhoz a csapat leült. Közben én párommal, aki időközben Újhutáról idejött az egyik járművel, visszafordultunk a másikért. Fél óra alatt megjártuk, s a csapat elfoglalhatta helyét az autókban. A kis kitérőkkel a kilátópontokhoz, elég látványosra sikeredett a túra, volt táv is, szintemelkedés is, de még sem volt annyira fárasztó. Az időjárásra panaszunk nem lehet, az enyhe idő kedvezett nekünk. Itt lent a faluban már ismét a tavasz leheletét érezni, hiszen nyílnak a kis kerti virágok, és rügyeznek a fák, de fent néhány száz méterrel magasabban még várat magára a kikelet. Mire legközelebb visszajövünk, addigra megerősödik a délceg ifjú és bátorságot vesz, hogy a hegyekből is kiüldözze a vén telet. Egy pár csatájuk még hátra van, lesz, hogy felülkerekedik az öreg dérszakállú, de végül mindig a fény győzedelmeskedik.
Túra adatok, a gps szerint:
Táv: 22 km.
Szintemelkedés: 755 m